Nem tudom, hogy járt-e más is úgy, mint én, de nem árt ellenőrizni a tanulmányi ösztöndíj összegét a Neptunban. Nekem törölték a következő 3 hónapot, és kivettek egy kisebb összeget.

Sokáig tűnődtem azon, meddig lehet csendben, lehajtott fejjel tűrni, és folytatni a munkát. Művelni a tudományt, nem törődve azzal, hogy egyre biztosabban látszik, nincs jövője, hogy a kezemben tartott munkáim csak felesleges, haszontalan játszadozások a közvélemény és a politika szemében. Egyre biztosabbá vált bennem: feleslegesnek éreznek. Fogtam a fejem, amiért nem mentem informatikusnak, hogy most egész nyugodtan megpattanhatnék innét, mert nem a magyar kultúrához és nyelvhez kötődne minden, ami kikerül a kezem alól.

Aztán kirúgták a legjobb professzorokat az egyetemről. A dékán kedvesen, sajnálkozva, de egyértelműen elutasította a több száz hallgató által aláírt petíciónkat a professzorok megóvására, mondván, hogy ő mindent megtesz, de sajnos az anyagi helyzet miatt kénytelen a legkisebb rosszat választani.

Nem a dékán, és nem a rektor a végső okai mindennek. Évek óta tart a felsőoktatás leépítése, a válság, az általános országos gazdasági recesszió ezen a ponton is megteszi a hatását, mint a kultúrán, vagy a szociális segélyek rendszerén.

Legújabban már a mi zsebünk sincsen biztonságban. Az ösztöndíjak, amikért előző félévben megdolgoztunk egyik percről a másikra csökkentek le. Mi lesz a következő, hogy a szociális ösztöndíjak is megszűnnek és már nem csak a jövő diákjainak kell önmaguk kilátástalan hitelbe verése helyett inkább nem egyetemre menni, hanem már akik itt vagyunk is kénytelenek leszünk abbahagyni? Jól látszik már, hogy téves a hozzáállás miszerint én nem akarok ellenkezni, mert engem úgysem érint. Alapvetően sem illik egy felnőtt egyetemistához ez a mások iránti szenvtelenség, de most a saját bőrén érezve mindenkinek rá kell döbbennie, szükség van rá, hogy megtegyük, amit tudunk, felszólaljunk, ha kell. Mert már nem lehetünk biztosak semmiben, folyton harcolni kell a jövőnkért.

Nem is beszélnék hosszasan arról a morális válságról, ami éppen azt a kört övezi, ami eddig a BTK HÖK volt, és ami tétlenül nézte végig, hogy az egyetem alól, a MI egyetemünk alól kiveszik a talajt. És amikor egyes, bátrabb tanárok úgy gondolták, hogy itt az ideje, hogy engedjenek teret olyan párbeszédnek, ami ezeket a problémákat felveti, akkor nemhogy melléjük állt volna, de annak a HÖK-nek az elnöke feljelentette a tanárokat, és mindent megtett, hogy a párbeszédek ne jöhessenek létre.

Én biztos vagyok benne, hogy értékes, amit itt a BTK-n csinálunk. És egy normális Magyarországon fel sem merülne, hogy egy ilyen intézményt a működésképtelenség szélére sodorjanak elégtelen kormányzati tevékenységgel. Egy normális egyetemen pedig fel sem merülne, hogy a HÖK köreiben vallása, kisebbséghez való tartozása, Facebook-profilja alapján különböztessék meg egymást az emberek, ahogy az sem hogy a tanárok ajtajára zsidózó matricákat ragasszanak.

Azt mondom, hogy már régen túlléptünk a tűréshatárokon. Hogy már az egyetem sem bír több elvonást. A köztünk lévő problémák pedig nem tűrnek több csendet és nem engedhetjük meg magunknak mi sem a hallgatást. Ezért azt mondom: hallgatók közt cinkes, aki néma. Szólaljon meg mindenki, aki eddig hallgatott. Ne tűrjük némán, hogy lebontják a fejünk fölül a tudomány fellegvárát, és ne tűrjük, hogy a nácik építsenek a fejünk fölött másféle fellegvárakat.

Bödecs László