Miért jó HÖK-ösnek lenni?

Ha HÖK-ös vagy, munkaköri leírásodból adódóan nincs olyan, hogy nem tudsz valamit. Ha ez mégis előfordulna, akkor sincs olyan, hogy ne tudnád, ki fogja tudni helyetted. Nem fogsz fölöslegesen a TO-ra menni, mert tisztában leszel azzal, mikor van nyitva. Nem fogsz lecsúszni az egyetemi pályafutásod szempontjából fontos eseményekről, mert ismerni fogod a határidőket. Nem fog semmi megváltozni a tanszékeden úgy, hogy ne tudnál róla, hiszen folyamatos kapcsolatban állsz majd az oktatóiddal és részt veszel a szakod életét meghatározó tanszéki és intézeti értekezleteken. Nem fogsz unatkozni a félév vizsgáktól mentes időszakában sem, ugyanis izgalmas, a szakodhoz többé-kevésbé kötődő programokat fogsz szervezni. És ha jól végzed a munkád, ugyanez lesz az élménye a téged megválasztó szaktársaidnak is: ugyanis te leszel felelős azért, hogy ezek a fontos információk eljussanak hozzájuk, és hogy ne csak a vizsgaidőszak végéig tartó közös érdek tartsa össze a félév során közös szemináriumokra és előadásokra összeverődött csoportosulásokat.

Miért nem jó (jelen pillanatban) HÖK-ösnek lenni?

A HÖK-ös létet két, a munka során kikerülhetetlen tényező nehezíti meg: a HÖK-ösök és a hallgatók. Már az, hogy ketté kell választanom az alapvetően közös halmazt, jelzi, hogy valami nagyon rosszul működik. Bontsuk tehát ketté, és vizsgáljuk meg, mi okozza az önmagát folyton újrageneráló, körkörös bizalmatlanságot HÖK-ös és hallgató között.

Hogyan nehezítik meg a hallgatók az őket képviselő tisztségviselők munkáját?

Általánosítanak, bizalmatlanok, ezzel párhuzamosan (és teljes mértékben ellentétesen) azonban túlságosan ráhagyatkoznak a képviselőikre. Már a lista-botrány kirobbanása előtt is igen komoly megbélyegzéssel kellett megküzdenie azoknak, akik arra vállalkoztak, hogy szakos hallgatói érdekképviselőnek jelöltetik magukat. Választási időszakban válogatás nélkül repkedtek az “engem ez a Jobbikos bagázs ne képviseljen” típusú érvek, még ha egy pár perces beszélgetés után ki is derült volna, hogy az adott képviselőjelölt valójában a Munkáspárt lelkes aktivistája. Azon kevesek, akik hajlandóak voltak élni választási mandátumukkal, nagyon ritkán tették ezt tudatosan, akik pedig ideológiai alapon nem kívántak szavazni, sosem az adott képviselőjelölt kompetenciáját kérdőjelezték meg, de még csak nem is az ő politikai beállítottságát: a HÖK néhány tagjának pártpreferenciáját könyvelték el általános érvényűnek.

Ennek ellenére mégis hatalmas bizalmat fektetnek a Hallgatói Önkormányzatba, hiszen kevesen fordulnak a Hallgatói Követelményrendszerhez (HKR), ha tanulmányi kérdésük van, vagy a TO Hallgatói Juttatásokért felelős munkatársához, ha késik az adott havi tanulmányi ösztöndíj vagy szoctám. És nem is feltétlenül baj ez: azért választunk szakos képviselőket, hogy segítsenek megoldani a problémáinkat - ebből a tekintetből azonban az érdektelenségünk a kilétükkel és a milyenségükkel kapcsolatban meglehetősen disszonáns.

És hogy hol hibázott a HÖK?

Természetesen, mindenféle bűnbakkeresés nélkül, itt is ki lehet jelenteni: meglehetősen sok helyen. Első körben természetesen ott, hogy elfogadta a munkája iránti teljes érdektelenséget, ezzel pedig leszakadt a hallgatók közösségéről, és vált azzá a kisebbséggé, akiket kiemelten érdekelnek a hallgatói közügyek. A probléma akkor vált látványossá, mikor az ebben a pozícióban elkényelmesedett szervezet nem tudott mit kezdeni egy másik, a hallgatói ügyek iránt nagyon is érdeklődő csoportosulással: a Hallgatói Hálózattal. Összefogás helyett folyamatosan a hatalomátvételi törekvésektől rettegve, az építő jellegű kritikát személyes sérelemként interpretálva a HÖK, rövidebb fehérzászló-lengetéseket leszámítva, elhatárolódott a HaHától, és hasonló magatartást várt el tagságától is.

Emellett a szervezeten belüli kommunikáció is hagy kívánnivalót maga után: példaként az utódlás történelmileg igencsak megterhelt kérdését hoznám, hiszen az az eddigiekben is rengeteg belviszályt okozott az alapvetően egységes szervezetben, ennek ellenére a legtöbb szinten még mindig ugyanolyan antidemokratikusan zajlik. Egy megüresedett bizottsági pozíció, ne adj Isten, elnökség, sosem pályáztatás útján kerül kiosztásra: az új tagokat általában elődjük választja ki maga helyett, és készíti fel a munkára. Ez egy szempontból természetesen átgondolt és céltudatos magatartás, másrészt azonban teljes mértékben kirekesztő: a háttérben zajló előzetes felmérés és a jelölttel csak a döntés meghozatala utáni egyeztetés kizár rengeteg olyan képviselőt, akiről talán nem derül ki első pillantásra, milyen potenciálokkal rendelkezik, és még inkább, hogy milyen ambíciói vannak. Ennél természetesen csak az az érzés méltatlanabb, mikor a képviselők tudják, mérlegelik őket egy bizonyos pozíció kapcsán, de a döntési folyamatból teljes mértékben kimaradnak.

Hogyan tovább?

Manapság szinte már klisé azt mondani, hogy párbeszédre van szükség, ennek ellenére ez továbbra sem lesz kevésbé igaz. A jelenlegi HÖK-tagságnak fel kell ismernie azt, hogy a szervezettel szemben megfogalmazott kritika nem személyi jellegű, hanem strukturális. Azt, hogy már nem ők az egyetlenek a többezerfős karon, akik beleszólást követelnek a közügyekbe. Hogy a tájékozódásra nem muszáj támadással válaszolni, és az eddigi érdektelenséget ingerülten felróni olyanok számára, akik most itt vannak és érdeklődnek, véleményük és konstruktív javaslataik vannak.

Sárai Vanda